17.rész

                                                            ~ Barkóba ~

Miután megnyugodtam, Louis segített felállni.

- Mondd el neki Deb. – simított végig karomon.

- Nem lehet Louis. Nem tudom, nem merem, Érted? Egyszerűen.. – hallgattam el. – Kiverem a fejemből. Igen, az lesz a legjobb..

                                                       ~ 1 hét múlva ~

Sok minden történt ezalatt a hét alatt. Apa hazajött, Roxi és Zayn között dúlt a love, igaz, hogy az első csók még nem csattant el. Louishoz napról-napra közelebb kerültem. Az estéimet olvasással töltöttem, semmit nem aludtam. Ennek oka? Az érzéseim. Liammel a köszönésen kívül, egymáshoz sem szóltunk. Kerültem a társaságát, ezzel remélve, hogy mihamarabb elfelejtem. Szombati nap volt, a nap ragyogóan sütött. Unottan és álmosan baktattam le a konyhába. Tegnap este se aludtam semmit, nagyon álmos voltam. Nem ez volt az első átvirrasztott éjszakám. Apa mikor meglátott, arca eltorzult. Egész héten faggatott, hogy mi a bajom, de mindig egy „semmi”-vel válaszoltam. Tovább mentem, hogy köszöntsem, mikor a kanapén az 5 fiút pillantottam meg. Eléggé meglepődtem, egy halk „sziasztok”-ot motyogtam, majd bementem a konyhába. A kezembe vettem egy Cola-t, kinyitottam, majd kisétáltam a kertbe, nem is törődve az engem fürkésző pillantásokkal. Leültem a napágyra, és az italomat szürcsölve néztem a fákat, melyek a széltől kicsit hajlongtak. Mikor a kezemben lévő itóka elfogyott, felálltam, és visszaindultam a konyhába. Síri csend fogadott, pedig eddig beszéltek. Ezek szerint, rólam volt szó. Nem érdekelt. Ahogy az ajtót átszeltem, és a küszöböt átléptem, a föld forogni kezdett velem. Kezemből kiesett az üveg, majd erőtlenül rogytam össze a földön. Fejemet fogtam, mely zúgott, rettentően szédültem.

- Debby. – kiabált apa, majd odarohant hozzám az 5 fiúval együtt.

- Jól vagyok. – bizonygattam, pedig még mindig nem láttam egyenesen. Fekete pontok jelentek meg előttem.

- Dehogy vagy. Mit érzel? – sürgetett Liam, aki kezemet fogta. Őszintén? Fájdalmat.. és hiányérzetet..

- Szédülök. – nyögtem ki.

- Hívd fel az orvost Zayn. Mondd, hogy siessen. – adta ki apa az utasítást, majd karon fogott és lefektetett a kanapéra. Az orvos nem lakott tőlünk messze, hamar ideért. A szédülés abba maradt, de a foltok nem tűntek el. Mindenhol megvizsgált, tette fel pár kérdést.

- Őszintén válaszoljon. Élt az elmúlt két hétben nemi életet? – kérdezte olyan..dokisan. Kis bajszos öregember volt, motyogott az orra alatt. Visszaemlékeztem. Nem éltem. Igaz, hogy Liammel aludtam, de nem feküdtünk le egymással.

- Nem. – nyögtem ki. Apa megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Esténként normálisan alszik? – jött egy újabb kérdés.

- Nem. – suttogtam.

- Mióta nem alszik normálisan? – mintha egy bíróságon lennék..

- 1 hete. – a háttérben egy fájdalmas szisszenést hallottam, sejtettem kitől jött.

- Rendben. – írt le valamit, majd apa felé fordult. – Úgy gondolom, hogy a kimerültség jelentkezett. Lánya nem alszik, és nem eszik normálisan. A szervezete ezt nem bírta, és kezd összeomolni. Azt ajánlom, hogy esténként maradjon vele valaki, akinek a közelsége megnyugtatja, hogy aludni tudjon. – motyogta. Na, ne már. Kire fog mindenki tippelni?!

- Liam, te tudnál maradni? – nézett apa az említettre. Reménykedtem, hogy nemet mondd.

- Persze. – adta a gyors választ. Nekem végem. Minden este Liam társaságában kell elaludnom. Ez így nem lesz jó.. Nagyon nem..

- Akkor szerintem kisasszony, most is menjen fel a fiatalemberrel, és próbáljon meg aludni. Ha sikerül, akkor előbb-utóbb jobban fogja érezni magát. – mosolygott, majd megfogta a kezem, és felhúzott. Nem szédültem, tudtam egyenesen menni. A szobáig meg sem álltam, ahol próbáltam gyorsan becsukni a szemem, és addig elaludni, míg Liam be nem ér. Az ajtó halkan becsukódott, majd halk lépteket hallottam. Az ágy besüppedt mellettem, tehát Liam itt volt.

- Alszol? – suttogta. Szívem szerint nem válaszoltam volna, de lelkiismeretem nem hagyott békén.

- Nem. – mondtam csukott szemmel. Miért éreztem, hogy azonnal elkap a sírás? Az utóbbi időben mindenen sírtam, és már kezdett elegem lenni magamból. Mérges voltam egész lényemre, amiért így elgyengültem.

- Mi a baj Debby? – suttogta Liam.

- Sok minden Liam. Nem értem magam, és megőrülök. – fordultam hanyatt az ágyon, és a plafont kezdtem el bámulni.

- Mit nem értesz magadban? – folytatta a kérdezősködést.

- Az érzéseimet. – motyogtam. Ajkam remegni kezdett, ezzel azt jelezve, hogy sírni fogok. Arcomat kezemmel takartam el, és úgy próbáltam visszafojtani a könnyeket. Nem értem el túl nagy sikert.

- Tetszik valaki? – hangjában némi remény és szomorúság csendült fel. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Bólogatni kezdtem, mire sóhajtott egyet. – Bandatag?

- Igen. – szipogtam. Mi van velem? Ki fogom adni az érzéseimet? Ismét összecsaptak a bennem lévő részek. A jó és a rossz. A rossz azt hajtogatta, hogy hallgassak el, ne mondjak többet. A jó viszont kínzott, hogy mondjak el mindent. Liamnek tudnia kell.

- Niall? – kezdte.

- Nem..

- Louis?

- Nem.

- Zayn?

- Nem. – sírtam egyre keservesebben. Közelítettünk a célhoz, és a következményekhez. De már nem érdekelt.

- Harry? – nyögte ezt a szót, tele fájdalommal. Gyorsan felpattantam az ágyon, majd a legszélére ültem ki..