3.rész

                                                  ~ Őrült barátnő ~

Este felé úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni, szétnézünk kicsit a környélen. Sajnos, nem jutottunk túl messzire, egészen pontosan a házunk melletti oszlopig. Alig, hogy kitettük a lábunkat, Roxi sikítva rohant az oszlophoz, majd letépett egy szórólapot, és izgatottan olvasta. Én csak értetlenül néztem. Mikor elolvasta rám nézett.

- Menni akarok! – sikította.

- Hova? – tártam szét a kezem értetlenül. Nem válaszolt, csak szó szerint az arcomba nyomta a plakátot. Mikor sikerült látótávolságnyira tolnom magamtól, hangosan olvasni kezdtem. – One Direction koncert szombaton a ...(nem olvastam hangosan, mivel elég hülye neve volt) csarnokban. 8 órától mindenkit szeretettel várunk. A jegyedet ne hagyd otthon. – itt barátnőmre néztem. – Erre már az életben nem szerzel jegyet. – nevettem. Nem is törődve velem, berohant a házba, én meg csak ott álltam, hogy most mi van. Egy kis idő után, apával jött ki.

- Holnapra kéne? – nézett rá apa.

- Igen, tudsz szerezni?

- Megpróbálom. – mosolygott. Ez apánál azt jelentette, hogy biztosan lesz jegy.. Bármit meg tudott szerezni magának, amit csak akart. – Nem is tudtam, hogy One Directon rajongó lettél. – mosolygott rám.

- Mert nem is. – fakadtam ki.

- Roxi, ugye nem egyedül akarsz menni a koncertre? – nézett barátnőmre. Ő csak óvatosan bólintott. – Na, azt nem. Megígértem anyádnak, hogy vigyázok rád. Vagy ráveszed Debet, vagy sehova. – kacsintott rá.

- Debby!! – ordított Roxi, majd mellém futott.

- Az kizárt. – húzódtam el. – Én nem nézem végig, ahogyan azok öten ott nyáladdzanak a színpadon.

- Kérlek, kérlek. – rebegtette rám a szempilláit.

- Tudod, hogy nem szeretem őket. – hát, igen. Roxi fanatikus 1D rajongó volt, én meg ennek az ellentétje. Nem bírtam őket, hiszen mégiscsak sztárok. El vannak szállva a hírnévtől, felfuvalkodott hólyagok, akik már nem tudnak mit kezdeni magukkal.

- Deeeeb! – húzta el. – Miattad nem fogom látni a kedvenceimet, és a jövendőbeli férjemet. Ha nem találkozok Zaynel, hogy fogom elérni, hogy feleségül vegyen? – nézett rám kiskutya szemekkel. – Tedd meg, a jövendőbeli gyerekeim érdekében. Ne akadályozd meg, hogy ilyen félisten apjuk legyen. – a végét már röhögve mondta. Hogy lehet ilyet összehordani? Ott röhögtünk 3-an az utca kellős közepén. Őrült barátnőm van, mondtam már?

- De csak a gyerekeid miatt. – nevettem.

- Imádlak, imádlak. – ugrándozott a nyakamat fogva.

                                            ~ másnap, 6 óra ~

Az odáig oké, hogy elkísérem Roxit erre a valamire, de mit vegyek fel? Nem akarok kiöltözni, semmit nem akarok. Még látni se őket. Nem utálom őket, csak nem vagyok rajongó. Nem szeretem a sztárokat, mivel bármennyire is mutatják magukat édesnek, meg kedvesnek, a való életben egy öntelt állatok. Tudom, hogy a hírnév elveszi az eszüket. Ezért nem is akartam jobban megismerni őket. Felesleges lenne. Már egy csomószor mondtam ezt Roxinak is, de csak lehülyézett. Innestől kezdve nem foglalkoztam vele. Ő fog majd orra esni, ha rájön, ezek a bájgúnárok nem azok, akiknek mutatják magukat. Visszatérve a ruhára.. Mit vegyek fel? Végül egy rövidnadrágot, egy fekete trikót melyen, ♥NYC felirat díszelgett, és egy fekete rácsos magas sarkút vettem fel. Sminkelést nem vittem túlzásba, egy alapot, fekete-ezüstöt tettem fel, alapozóval ellátva. Nem akartam senkinek tetszeni, inkább csak magamnak akartam megfelelni. Miután készen lettem, copfba kötöttem a hajam, az elejét pedig feltűztem puklisra. Hosszú szőke hajam vállamra omlott, így indultam el az estére. Vagyis indultunk.

Debby szerelése

Debby smink.

Roxi szerelése.

Roxi smink.

Roxi öltözéséből ítélve, tényleg nagyon tetszeni akart a „jövendőbeli férjének”.  Apa még reggel ide adta nekünk a jegyeket, amit még azóta sem tudok, hogy honnan szerzett. Nem is kérdeztem, maradjon az ő dolga. Az este hamar elérkezett, nekünk pedig indulni kellett. Nem volt innen messze, ezért gyalog mentünk. Odaérve hatalmas tömeget láttunk, mely kígyózva tömörült befele. A hideg is kirázott, ahogy arra gondoltam, hogy nemsokára köztük leszek. A jegyszedő elvette a jegyeinket, megtépte, majd betessékelt minket.

- Figyelj, szerintem én kihúzódok szélre. Ha vége van, majd felhívsz és megkeressük egymást. – magyaráztam Roxinak.

- Okés. – mondta, de rám sem figyelt. Mindenhol a fiúkat kereste. Én megforgattam a szemem, majd kiálltam az egész legszélére. Nem kellett sokat várni, a mikrofonba máris felkonferálták őket, azok öten pedig bejöttek. Megbántam, hogy nem hoztam füldugót. Ez a sikítás, ami ott volt.. Embertelen. Volt mellettem egy csaj, aki minden számot végigordibált, 2szer orrba vágott, mert annyira csápolt a kezével, egyszer pedig rám lépett. Már azt terveztem magamban, hogy nekimegyek és megtépem. Nyugodjon már le, ez csak 5 nyálgép. Miért kell ennyire megőrülni?!  Én vagyok a hülye, amiért eljöttem erre a szarra. 2 órát kellett végigszenvednem, mire végre elköszöntek. Éppen keresgéltem a telefonom, hogy felhívjam Roxit, de ő már mellettem állt, és húzott kifele.

- Mi az? – kérdeztem meglepetten.

- Megyünk, megkeressük őket. – hadarta el gyorsan. Hangja nem volt, valószínűleg kiordibálta. Zihálva vette a levegőt, arca ki volt pirosodva.

- Dehogy megyünk. – cövekeltem le.

- Zany rám nézett és megfogta a kezem. Érted? Megfogta! Ha nem beszélhetek vele, megőrülök. – ordibált felszabadultan. – Deb, én sírok, ha nem találjuk meg őket. – mondta lebiggyesztett ajkakkal. Igen.. az én nagy szívem. Persze, hogy megsajnáltam.

- Innen nem megyünk haza addig, míg nem lesz egy aláírásod. – fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni magam után…