37.rész

Sziasztok! Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon bocsi, hogy eddig nem volt rész! Ennek oka: iskola. Kis érettségit írtam töriből és németből is. Elegem van, deeee már csak 4 nap! Engem ez vigasztal, nem tudom ti hogy vagytok vele. Ennyit a panaszkodásról.

1 dolog, amit szinte mindig elmondok, és ez most se lesz máshogy. Annyira szépen köszönöm! Olyan szinten vagytok fantasztikusak, hogy azt elmondani nem tudom! A kért 42 tetszik helyett (*dobpergés*) 85-öt kaptam!! Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés. Hogy káromkodás nélkül fejezzem ki : Fantasztikusan, nagyon, felemelően, elképesztően jó érzés. Köszönöm!

Még 2 infó, aztán olvashattok. Nem tudom, hogy mennyien olvastátok az "I believe in my dreams" blogomat, de töröltem. Voltak vele problémák, írni se szerettem annyira, nem is olvastátok sokan, bezártam. A másik.. újraindult a szavazás, és megköszönném, ha részt vennétek benne. Köszönöm.:)

Azt hiszem elmondtam mindent amit szerettem volna. Most már aktív leszek, megígérem! 86 tetszik, vagy 10 komi, és hozom az új részt! Jó olvasást! :)

                                                              ~ Hírnév ~

A fotózást a kelleténél talán kicsit jobban élveztem. Érdekelt az egész téma. A fények, a háttérvilágítás, a pozíciók, melyekbe a fiúknak kellett állni, a ruhák melyeket rájuk adtak, a hajigazítás.. egyszóval minden. Élőben még soha nem láttam ilyet, de hatalmas élmény volt számomra. Roxi csak a sarokban állva bámult maga elé kifejezéstelen arccal. Miután már én éreztem kínosnak barátnőm nemtörődömségét, odasétáltam hozzá.

- Mi bajod van? – kérdeztem.

- Semmi, csak unatkozok. – szólásra nyitottam a szám, de Roxi közbevágott – Tudom, nem érted, hogyan lehet ezt unni. Te szereted, látom az arcodon, de engem nem nagyon köt le.

- Olyan negatív vagy. – forgattam meg a szemem.

- Miért használsz szakszavakat? – húzta fel a szemöldökét.

- Neked a negatív az szakszó? – nevettem.

- Tőled nem megszokott. Egy másodpercig elhittem, hogy okos vagy. – mondta, tetetett megdöbbenéssel.

- Nagyon vicces itt valaki. – hunyorogtam felé, mire megajándékozott egy angyali mosollyal.

- Debby, tudnál nekem segíteni? – szólt egy fiatal szőke hajú lány. Gondolom, ő volt a stylist.

- Honnan tudja a neved? – lépett hozzám Roxi, és a fülembe suttogta kérdését, melyre a választ én is szerettem volna tudni. Sétálni kezdtem a szőkeség felé, mire szája mosolyra húzódott.

- Miben tudok segíteni?

- A fiúknak be kéne adnod a ruhát, majd megigazítani rajtuk. Most nem érek rá, de sietni kéne.

- Öhm, persze. – vakartam meg a tarkóm. – Hol vannak?

- Hátul az öltözőben. A kabinok elé ki vannak rakva a ruhák, csak adogasd be őket. – adta az utasítást, majd elviharzott. Kicsit megszeppenve sétáltam hátra, de aztán feloldódtam : ha csak pár percre is, de stylist-nek érezhetem magam.  5 öltözőkabint pillantottam meg, előttük padok, azokon pedig ruhák. A fiúk hangosan beszélgettek egymással, vagyis inkább ordibáltak. Megfogtam az első kollekciót, amely Niall-é volt, majd odasétáltam a függöny elé, és megráztam kicsit.

- Adhatom a ruhád? – kérdeztem.

- De ne lesekedj! – nevetett. Tudtam, hogy csak hülyeségből mondja, hiszen a házban egy szál bokszerben mászkálnak szinte mindig. Már hozzászoktam. Egy világos drapp színű nadrágot, egy zöld pólót, egy halványpiros, cipzáras felsőt, és egy – a pólóhoz illő – zöld cipőt nyújtottam be a szőkének. Azonnal kivette a kezemből, és egy elégedett sóhajtás jelezte, hogy tetszik neki az összeállítás. Ugyanígy adogattam a többieknek is : Louis egy piros lábszárközépig érő nadrágot, és egy fehér-szürke csíkos pólót tudhatott magáénak. Zayn egy világoszöld felsőt és egy barna nadrágot kapott. Harry egy inget, hozzá egy világos drapp nadrágot. Legvégül Liamnek adtam a kezébe a kikészített ruhadarabokat. Egy halványzöld nadrág, hozzá pedig egy fehér hosszú ujjú póló. Mire ezzel végeztem, Niall már felöltözve sétált ki elém. Megigazítottam a csuklyáját, a haját, és minden kis apró részletet átnéztem rajta. A fiúk szépen lassan csorogtak kifele az öltözőkből. Jó érzés volt, hogy én döntöm el, hogy álljon a ruhájuk, vagy éppen a hajuk. Nagy változásokat nem csináltam, de az apró részletek kívántak maguk után tennivalót. 5 perc után a fiúk már a fényképezőgép előtt álltak, és követték a fotós utasításait. Legtöbbször a „Louis ne vágj hülye fejet!” mondtad hangzott el.

Egy fél óra elteltével már a kocsiban ültünk, és a Nando’s felé kocsikáztunk, mivel Niall – mint mindig – megéhezett. Kéz a kézben Liam-el sétáltunk be a finom illatokkal megtelt üzletbe. Nem volt bent sok ember, csak néhány tinédzser fiú, pár lány, de akadtak 30 éven felüliek is. Nem kértem semmit, nem voltam éhes. Leültem az egyik asztalhoz, míg a többiek a pultnál ácsorogva várták, hogy kiszolgálja őket valaki. A földet bámultam, és gondolkoztam. Általánosságban mindenen. A telefonom csörgése zavart meg: meg sem nézve ki az, felkaptam.

- Igen?

- Szia Debby. – köszönt az ismerős hang, Eleanor személyében.

- Szia. – viszonoztam köszönését derült arccal.

- Van számodra egy jó hírem, bár nem tudom, hogy mit fogsz hozzá szólni.

- Mi történt? – mosolyogtam. A srácok most értek ide az asztalhoz, lepakolták a tömérdek mennyiségű kaját, és engem kezdtek el bámulni kíváncsi arckifejezéssel.

- A mai fotózáson Robert felfigyelt rád. Azt mondta, hogy karakteres arcod van, a testalkatod megfelelő. Szeretne rólad egy képsorozatot csinálni.

- Tessék? – kerekedett ki a szemem. Liam a kis meglepődésemre megszorította a kezem. Fogalmuk sem volt semmiről. – Elenaor, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. – Louis, barátnőjének neve hallatán felkapta a fejét.

- Csak próbáld meg. Robert nagyon jó munkát tud csinálni.

- Soha nem voltam fotogén alkat. Gyűlöltem, ha fotóznak. Mindig hülye fejem volt. – kerestem a kifogásokat.

- Debby, kérlek. Csak próbáld meg, aztán ha nem tetszik, abbahagyjuk. Ennyi. – nem válaszoltam, csak magam elé bámulva gondolkoztam. – Debby? – szólított Eleanor.

- Mikor és hol?

- Holnap 10 óra. – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Tudod, hogy nem tartom jó ötletnek.

- Tudom, de nem érdekel. – mosolygott, elköszönt, majd letette a telefont. Szépen lassan tettem le az asztalra, majd hajamat hátratúrva meredtem magam elé.

- Mi történt? – sürgetett Liam.

- Hát.. – kerestem a megfelelő szavakat. Mikor rájöttem, hogy nem megy, inkább elmondtam röviden, de annál tömörebben. – Robert szerint karakteres az arcom, és szeretne rólam egy fotósorozatot. Holnap 10-re megyek. – hadartam el, majd pillantásommal a többiek arcát fürkésztem. Niall az evéssel volt elfoglalva, Harry és Zayn szája a fülükig ért, Louis mosolygott, Roxi megdöbbent, Liam pedig aggódó pillantással nézett rám.

                                       *~*~*

Másnap reggel éppen fordultam volna a bal oldalamra, hogy átkaroljam Liamet, de a kezem az üres ágyra esett le. Kinyitottam a szemem, és szétnéztem a szobában. A nap az ablakon keresztül sütött befele, az óra fél 9-et mutatott, én pedig egyedül voltam a helyiségben. Mivel visszaaludni már nem volt kedvem, gyorsan kiszálltam az ágyból, és a nappali felé kezdtem sétálni. Nagy meglepetésemre ott se volt senki. Minden szobát körbejártam, még az udvart is, de rá kellett hogy jöjjek, egyedül hagytak. Kicsit csalódottan sétáltam fel az emeletre, hogy letusoljak és rendbe hozzam magam. Miután ezzel megvoltam, leültem, és a hírcsatornát kezdtem el bámulni. Nem telt el sok idő, a telefonom zenélni kezdett. Örömmel és kicsit gyanakvóan vettem fel, amint megpillantottam Liam fényképét a kijelzőn.

- Egyedül vagyok. – motyogtam a telefonba köszönés nélkül.

- Szia, kicsim. Ma reggel tudtuk meg, hogy interjúnk lesz, és nem volt szívem, hogy felébresszelek. A fotózásra se tudunk elmenni, de Eleanor ott lesz. Este 7 óra fele megyünk haza. – hadarta el a hangjában némi megbánással.

- Az interjú délelőtt fél 9-től este 7-ig tart? – nevettem.

- Nem, de még lesznek koncert megbeszéléseink. Ugye nem haragszol?

- Dehogy haragszok. Ez a dolgotok. Majd este találkozunk. – mosolyogtam.

- Most le kell tennem. Szeretlek.

- Én is. – tettem le a telefont. Pár percig csak magam elé bambulva ültem, mikor a kis készülék újra zenélésbe fogott.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia. 5 perc és ott vagyok érted. – hallottam az ismerős hangot.

- Már annyi az idő? – kerestem egy órát.

- Nem, de elviszlek reggelizni, mivel tudom, hogy ma még nem ettél. Ne kezdj vitatkozni, Liam elmondta, hogy nem szeretsz enni. – mosolygott.

- Ez mocskos hazugság. – húztam össze durcásan az orrom, pedig tudtam, hogy senki sem látja.

- Nem érdekel, akkor is megyünk. Készülj, már csak 3 perc. – választ nem is várva, lecsapta. Végignéztem magamon: mivel most tusoltam, azt már nem kell. A ruhát sem kell átcserélni. A hajam is jó, smink meg nem kell. Elégedetten álltam fel, mire a telefonom, a mai reggel folyamán harmadjára is jelezte, hogy keresnek. Nevetve vettem fel.

- Igen?

- Szia Debby. Nem hallottam mostanában semmit felőled. Élsz még? – kérdezte, kicsi iróniával a hangjában Tori.

- Bocsi, de mostanában nem volt időm próbákra menni. – füllentettem. Az igazság az, hogy kedvem se túl sok volt.

- Azért szólhattál volna, nem gondolod? Minden nap vártunk, de szartál a fejünkre. Egy tánccsapat vagyunk, ha nem felejtenéd el.

- Mondom, hogy nem volt időm. – reagáltam kicsit ingerültebben.

- Ismerem az internetet Debby. Láttam a képeket, ahol a fiúkkal túrázgatsz. Nem hiszem, hogy ez akkora elfoglaltság volt.

- Figyelj Tori. A fiúk az életem részei. Ne kérd, hogy mellőzzem őket. – a bejárati ajtó kinyílt, és Eleanor viharzott be rajta, fülig érő szájjal, de amint meglátott, elkomorult. Valószínűleg látszódott, hogy kicsit ideges vagyok.

- Mert a tánc nem az életed része? Meg kell találnod az egyensúlyt a fiúk és a tánc között. Azzal nem mész semmire, ha a fiúkkal vagy csak. Hírnevet kapsz, de nem jobb érzés úgy hírnevet kapni, hogy teszel is érte valamit?

- Ebbe ne menjünk bele oké? Sajnálom, hogy nem szóltam, ha tudok, majd megyek.

- Csak azért nem akarsz erről beszélni, mert tudod, hogy igazam van. Ha tudsz? Vagyis, várhatom, hogy betold a képedet. Van értelme, hogy várjunk rád? Ha nem akarsz táncolni, inkább lépj ki, és ne akadályozd ezzel a mi munkánkat. – emelte fel a hangját.

- Te kerestél meg engem, ugye? Én nem akartam táncolni, miattad kezdtem el. Tudod mit? Igazad van. Leszarom a táncot. Kiléptem. – mondtam erőteljesen, majd lecsaptam a telefont. Idegesen meredtem magam elé, mire Eleanor mellém lépett.

- Minden rendben? – kérdezte aggódó pillantással.

- Aha. – erőltettem az arcomra egy mosolyt. – Mehetünk? – tereltem el a témát. Láttam rajta, hogy nem hagyja annyibban, de azért elindult kifele. Bezártam a lakást, majd beültem Elenaor mellé a kocsiba. Egy puccos kis étteremig meg sem álltunk. Befelé menet páran megismerhettek minket, mivel nagy volt a suttogás mögöttünk. Nem volt túl nagy étvágyam, főleg a kis veszekedésem után Torival. Olyan volt, mintha arra utalna, hogy én csak azért vagyok a fiúkkal, mert így hírnévre teszek szert. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Nincs szükségem hírnévre, soha nem is akartam. Liamet teljes szívemből szeretem, ugyanúgy, ahogy a többi bandatagot is.

- Debby! – hadonászott előttem Eleanor a villájával.

- Hm? Tessék? – kaptam fel a fejem.

- Pár perce hozzád beszélnek. – bökött oldalra. Egy barna hajú lány állt mellettem, kezében egy fényképezőgéppel. Mikor látta, hogy figyelek rá, mosolyogni kezdett.

- Te vagy Debby, igaz? – kérdezte. Bólintottam, mire az arcán csak nőtt a mosoly. – Lehetne egy közös képet? – emelte fel a fényképzőt. Nem volt hozzá kedvem, de a lánnyal sem akartam bunkózni. Teljesítettem a kérését, de a végén már megbántam, mikor egy kisebb csapat állt körülöttünk. Mindkettőnkkel készültek a közös képek, aláírást adtunk, mint a sztárok. Pedig, mi nem vagyunk azok. Csak a fiúk. A fiúk által lettünk mi is „sztárok”. Vajon, igaza van Torinak? Kívülálló szemmel, tényleg úgy néz ki, hogy Liam által akarok felkapaszkodni a hírességi ranglistán?!

                                                                           *~*~*

- Eleanor, biztos jó ötlet ez? – kérdeztem a mellettem állótól, mikor a fotóstúdióban megpillantottam a fodrászt, sminkest, tömérdek mennyiségű ruhát, és cipőt.

- Gyere már, jó lesz. – fogta meg a kezem.

A készülődés tényleg jó volt. Ahogy haladtunk az idővel, egyre jobban akartam inkább hazamenni, de másik részről meg már a kamera előtt állni. Nem tudtam, hogy fog Robert belőlem jó dolgokat kihozni, tudom magamról, hogy nem vagyok fényképezőgép elé való.

A hajamat begöndörítették, majd kifésülték, hogy csak hullámos legyen. A szememet cicásra húzták ki, és egy elképesztően kihívó, mégis irtó szexi bőr, mini ruhát kaptam. A magas sarkú hatalmas volt, kész siker, hogy meg tudtam benne mozdulni.

Robert nagyon aranyos volt, mindenben segített. Mindig mondta, hogy mit csináljak, mennyire emeljem fel a fejem, mennyire mosolyogjak, vagy milyen arckifejezést vágjak. Ha jól számoltam 16 képet csinált rólam. Ebből 2 „lesi fotó”, mivel akkor csinálta, mikor Eleanorral nevetünk valamit. Amint végeztünk, visszavettem a saját ruhámat, de a hajamat és a szememet úgy hagytam. Az igazság az, hogy nagyon tetszett.

- Tudtok várni 10 percet? – mosolygott Robert. Mikor bólintottunk, folytatta. – Mindjárt készen lesznek a képek. Kinyomtatom őket, hogy neked is meg legyen. – mosolygott.

- Neked is megmarad? – kérdeztem.

- Persze. Ha nem nagy gond, a mostani divatmagazinba, melynek a szerkesztője vagyok, belerakom. – éppen ittam, de ennél a mondatnál félre szaladt. Köhécselve néztem Robert-re.

- Tessék? Te be akarod rakni a magazinba? Szerintem baj lenne belőle.

- Már miért lenne baj? – hagyta abba a hátam ütögetését Eleanor.

- Más modellek évekig dolgoznak, mire egy képük talán bekerül az újságba, nekem meg ennyi, és máris benn leszek. Ez nem fer a többiekkel szemben.

- Ne legyél már ilyen. Más modellekről nem készülnek ilyen jó képek. – kacsintott rám Robert, majd elment, gondolom, a képekért.