38.rész

Sziasztok! Nyáááár van, de szerintem, azt az én bejelentésem nélkül is tudjátok már. Nem ide illő, de kellemes nyarat nektek, pihenjetek, barnuljatok, és sokat strandoljatok.

A történetre térve.. nem tudok rá jó szót, talán az, hogy fos. Nem tudom miért, ez most nem tetszett, de remélem azért nektek kicsit fog. A lájk nem, de a komi megérkezett, tehát új résszel rukkolok elő. Mást nem is mondanék, csak még annyit, hogy megszavaztátok, hogy a nyáron legyen mind az 5 fiúról töri; azt még nem tudom pontosan, hogy mindegyikről lesz-e, de majd erről még tájékoztatlak titeket.

Nem rizsázok tovább. 86 tetszik, vagy 13 komi, és hozom az újat. Jó olvasást!                                                      

                                                       ~ Baleset ~

- Ez annyira tetszik! – lelkendezett Eleanor, már a kocsiban ülve. A képeket nézegettem, és nagy meglepetésemre tényleg nem lettek annyira rosszak.

- De az, hogy benne leszek egy divatmagazinba, kicsit túlzás. – dőltem hátra az ülésben, a képeket pedig az ölembe vettem.

- Már miért lenne túlzás? – nézett rám Eleanor. – Én is így éreztem, mikor elsőnek voltam nyilvánosság előtt. Mármint, az újságban. Meg fogod szokni.

- Megszokni? Én nem vagyok modell. Ez volt az első, és egyben utolsó kép, ami rólam készült ilyen formában.

- De Debby ez..

- Eleanor egy kocsi! – sikítottam kétségbeesetten, mikor egy autóval szemközt találtam magam. Eleanor elrántotta a kormányt, és a következő emlékem, hogy előreesek, aztán minden elsötétült.

                                      ~ Eleanor ~

Elképesztően fájt a fejem, kicsit szédültem is mikor magamhoz tértem. Eleinte azt se tudtam hol vagyok, de mikor rájöttem, ijedten kezdtem rázogatni a mellettem eszméletlenül fekvő Debby vállát.

- Debby, kelj már fel! Debby! – sírtam. Fejéből vér csordogált, szeme pedig feldagadt. Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és felhívtam a mentőket. Elmondtam, hogy mi történt, és hogy siessenek. Nem telt el 2 perc, hangos sziréna töltötte meg a teret. Debbyt kiemelték a teljesen szétroncsolódott kocsiból, majd betették a mentőautóba. Engem is besegítettek, pedig mondtam, hogy semmi bajom nincsen. Míg mentünk a kórház felé, felhívtam Louis-t.

                                          ~ Louis ~

- Oké srácok, akkor ezt megbeszéltük. – mosolygott Matt. Elégedetten dőltem hátra a székbe, mikor a telefonom megcsörrent. Mindenki rám figyelt, én pedig jókedvűen nyugtáztam, hogy szerelmem hív.

- Szia Eleanor. Mi új.. – nem hagyta, hogy befejezzem sírni kezdett. – Jézusom mi történt? – ugrottam fel a székről, és velem együtt mindenki.

- Nekimentem egy fának a kocsival, és most megyünk a kórház felé, mert Debby eszméletlen és vérzik a feje.

- Azonnal megyünk. – csaptam le a telefont, és Liamre néztem, aki pillantásom után kétségbe esett.

- Mi történt? – sétált elém.

- A lányok belementek egy fába, és Debby eszméletlen. – a teremben mindenki lefehéredett, s Matt volt az, aki legelőször kapcsolt.

- Elviszlek benneteket a kórházba. – ugrott fel a kocsi kulccsal.

                                        ~ Eleanor ~

- Kérem, csak hagy vizsgáljam meg. Lehetnek belső sérülések. – erősködött az orvos, már vagy 3 perce.

- Higgye el, hogy semmi bajom. Inkább foglalkozzon Debby-vel. – förmedtem rá.

- Debby-t már infúzióra kötöttük, de magát is meg kell vizsgálnunk.

- Hagyjon már békén, értse meg..

- Eleanor! – csengett mögöttem az ismerős hang. Gyorsan fordultam meg az enyhe szédülés ellenére is.

- Louis. – tört el a mécses, s barátom karjaiba bújtam.

- Nincs semmi baj.

- Dehogy nincs. Debby eszméletlen.

- Hol van? – lépett mellém Liam.

- Senkit nem engednek be hozzá. De a hetesben. – ahogy ezt kimondtam, Liam az orvos felé kezdett rohanni.

- Mi történt Eleanor? – simított végig a karomon Niall.

- Csak mentem az úton, éppen Debbyvel beszélgettem, mikor sikítani kezdett, hogy jön velem szembe egy kocsi. Nem én mentem rossz sávba, az jött elénk. Elrántottam a kormányt, és belementünk egy fába. – bömböltem, miközben Louis nyugtatni próbált.

- Debbynek nem lesz semmi baja, erős lány. – simított ki egy hajszálat Harry az arcomból.

- De ha nem, soha nem bocsátom meg magamnak.

                                     .. másnap ..   

                                         ~ Liam ~

Egész éjszaka a kórházban voltam, egy picit sem aludtam annak ellenére, hogy fáradt voltam. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy Debby miért nem kel fel. Ennyire nagy a baj? Az orvosok kussolnak, mindegyik szarik a fejemre. Dan is bejött az éjszaka kellős közepén. Őt sem engedték be a saját lányához. Miért titkolóznak?

Reggel kómásan keltem fel, valószínűleg egy 5 percet aludhattam. Dan mellettem a cipőjét tanulmányozta, kezeit tördelte. Mikor meglátta, hogy fent vagyok, egy erőltetett mosolyt villantott felém. Csendben ültünk egymás mellett, egyikőnk se tudta, hogy mit mondjon.

- Önök Debby Thorel hozzátartozói? – állt meg előttünk egy nővér.

- Igen. – vágtuk rá teljesen egyszerre.

- Ha szeretnének, egyesével bemehetnek egy kicsit, de ne zavarják sokat. Még mindig kómában van.

- Megvizsgálták már? Van komolyabb baj? – előzött meg kérdésével Dan.

- Agyrázkódást kapott, a keze kicsit feldagadt, a lába megzúzódott. Volt már Debbynek ezelőtt kéztörése? A röntgen alapján a csontjai már egyszer összeforrtak.

- Igen, de kiskorában. – válaszolt Dan. - Lesett a fáról, és úgy tört el a keze.

- Akkor bizonyára ezt láthattuk. Szerintünk még ma fel fog ébredni, ne zavarják sokáig. – mosolygott, majd elment.

- Hál’Istennek nincs nagyobb baj. – könnyebbültem meg.

- Nem baj, ha én megyek elsőnek? – nézett rám kérlelően Dan.

- Dehogy baj, menj nyugodtan. – elvégre, Debby a lánya. Gyorsan beviharzott, én pedig egyedül maradtam. A telefonomért nyúltam, hogy felhívjam a srácokat. Louis azonnal felkapta a telefonját.

- Hogy van? – kérdezte, köszönés nélkül.

- Az orvosok szerint agyrázkódást kapott, megzúzódott a keze és a lába, de nincs semmi komolyabb baj. Még ma fel kéne neki ébredni. – hadartam el.

- Akkor jó. – sóhajtott Louis.

- Eleanor hogy van? – tudakoltam a lány mivoltáról.

- Még alszik, de alig bírtam ágyba dugni. Egyfolytában azon volt, hogy az ő hibája, ami Debbyvel történt. Ha felébred elmondom, hogy jobban van. Szerintem még ma bemegyünk a kórházba.

- Oké haver.

- Vigyázz magadra! – adott tanácsot.

- Ti is. Szia. – tettem le. Nem telt el pár másodperc Dan foglalt mellettem helyet, fejével pedig jelezte, hogy mehetek barátnőmhöz. A nagy fehér szoba kísértetiesen kórházias volt, bár elvégre ott vagyunk. Debby a fehér ágyon feküdt, infúzióra volt kötve, egy gép pedig a szívének a tempóját mérte. Ha nem lettek volna rajta sebek, azt hittem volna, hogy csak alszik. Száján az a szokásos halvány mosoly, arca kisimulva. A látványt csak a homlokán és a szeme alatt díszelgő véres, kék-lila folt rontotta el. A keze is ugyanígy nézett ki, a lába pedig be volt kötve. Leültem mellé, kezét megfogtam, és óvatosan simogatni kezdtem.

- Szia. – köszöntem, pedig tudtam, hogy nem hallja. – Nagyon megijesztettél minket, remélem tudod. – mosolyogtam. Pár percig csendben néztem, s kitanulmányoztam, hogy még így is gyönyörű.

- Valójában nem tudom, mit kéne mondanom. – dünnyögtem. – Szerettem volna ott lenni, hogy megakadályozzam, de nem ti voltatok a hibásak, hanem az a barom, aki nektek ment. – vizsgálgattam kezeit. – Eleanor jól van, csak aggódik miattad. Bár, mindenki izgul, hogy mikor kelsz már fel. – ezek voltak utolsó mondataim. Hülyének éreztem magam, amiért magamban beszélek. Pár perc után egy nővér kopogott az ablakon, hogy menjek ki.

- Szeretlek. – hajoltam fölé, nyomtam egy puszit a homlokára, majd egy utolsó pillantást követően kisétáltam a folyosóra. Az eddigi kis társaságom bővült Roxival és Zayn-el.

- Jól van? – nézett rám a vörös hajú lány, szemeiben aggodalom.

- Az orvosok szerint ma fog felébredni. – ennyiben maradtunk, nem beszélgettünk többet, csak csendben ültünk egymás mellett.

                                           ~ Debby ~

Már megint a sötétség. Csak sötétség, semmi más. Nagyon távolról hallok valami csipogást, de elképzelni se tudom, hogy mi ez. A fejem elképesztően fáj, a többi testrészemet nem érzem. Most alszok? De ha alszok, miért nem tudok felébredni? Itt valami nincs rendben. Az az egészben a legrosszabb, hogy semmire nem emlékszek.

- Jó reggelt Debby. A családtagjaira nagyon ráijeszt a kómával. – csendül fel mellettem egy vékonyka női hang. Fogalmam sincs ki ez. Kóma? Akkor ezért nem tudok felébredni; kómában vagyok. De, miért? Mi történt?

- Na nézzük, hogy minden rendben van-e. – folytatja a gügyögést, akár egy 5 éveshez, majd mintha felemelné a kezem. Erre a mozdulatra éles fájdalom nyilall a vállamba. Legszívesebben sikítanék egyet, de nem tudok. Azon vagyok, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Egyre közelebbről jön a csipogás. Ez jó jel, ugye? Halvány fény szűrődik be, majd egyre több és több. Eleinte homályos a kép, aztán látom magamat. Egy fehér szobában vagyok, a lábam bekötözve, a kezem is. A fejem sajog, szinte éget.

- Jó reggel Debby. – simogatja meg az arcom egy 30 év körüli, barna hajú nő. – Hogy érzi magát? – mosolyog.

- Mi-mi történt? – szólaltam meg rekedtes hangon.

- Autóbalesete volt, egy bizonyos Eleanorral. – tudakolt.

- Jézusom, Eleanor. – kaptam fel a fejem, de azonnal megbántam. Most ismét ordítani lett volna kedvem, de ehelyett csak egy illedelmes szisszenés hagyta el a számat.

- Ne mozogjon. A lába és a keze megzúzódott, a fejét elég rendesen beverte. Mondja, emlékszik mindenre?

- Hát, nagyon remélem.

- Sorolok ember neveket, és mondja, hogy kinek mi köze magához, rendben? – mosolygott, és egy kis papírt vett elő a zsebéből.

- Dan Thorel. – olvasta fel a nevet, majd várakozóan rám nézett.

- Az apukám.

- Roxana Carnet. – olvasott fel egy újabb nevet.

- A legjobb barátnőm.

- Liam Payne. – a név hallatán felcsillant a szemem, és a hasogató fájdalom ellenére is jobb kedvem lett.

- A barátom. – mosolyogtam. Minden egyes régi ismerőst, még a nagyszüleim nevét is kérdezte, mire rájött, hogy semmi komolyabb bajom nincsen.

- Úgy látszik, mindenre emlékszik. – mosolygott.

- Mikor mehetek haza? – dünnyögtem.

- Hát, az még messze van. Apropó, hozok fájdalomcsillapítót.

- Az remek lenne. – könnyebbültem meg. Hátha egy picit enyhül a bennem tomboló égés. A lábam zsibbad, pont úgy, ahogy a kezem, a fejem pedig nyom, és hányinger kerülget. Talán még soha nem voltam ilyen ramatyul. A nővér pár másodperc múlva eltűnt, és egyedül hagyott a szobában. Nézelődtem egy kicsit, mire rájöttem, hogy van TV a kis szobában. Próbáltam óvatosan forgatni a fejem, a távirányítót keresve, de ez az apró mozdulat is olyan fájdalmakat okozott, hogy ismét, ma már 3.-jára, sikítani lett volna kedvem. Mikor megtaláltam, azonnal bekapcsoltam, de.. megbántam. Rólam, és Eleanor-ról volt szó. Azt mondták, hogy halál közeli állapotban vagyok, és az se biztos, hogy túlélem.

- Rohadékok. – sziszegtem a TV-re nézve. – Úgy nézek ki, mint aki bármelyik percben meghal? – beszéltem erélyesen a TV-ben beszélő riporterrel.

                                           ~ Roxi ~

Nagyon régóta ültünk már azon a folyosón, Debby szobájától pár méterre. Számoltam a másodperceket, és mindig abban reménykedtem, hogy valaki idejön hozzánk, és közli, hogy Debby felébredt.

Éppen Zayn kezén tanulmányoztam a tetoválást, mikor ismerős hangra lettem figyelmes. Felpattantam, és mintha egy vadászkutya lennék, fülelni kezdtem.

- Mi a baj Roxi? – csúsztatta kezét enyémbe Zayn, és aggódva nézett rám.

- Debby. – mosolyogtam. Barátnőjének neve hallatára Liam, szinte mellém futott.

- Mi van Debbyvel? – fürkészte pillantásomat. Elengedtem pasim kezét, aztán Debby szobája felé kezdtem sétálni.

- Úgy nézek ki, mint aki bármelyik percben meghal? – kiabált a szobából barátnőm. Minden engedély nélkül nyitottam be a szobába: Debby az ágyon feküdt, és éppen a TV-vel veszekedett.

- Debby! – sikítottam, majd barátnőmhöz rohantam, de azonnal meg is torpantam, mikor rájöttem, hogyha megölelem, fájdalmat okoznék neki.

- Köszönöm!- fújta ki a bent tartott levegőt. Bizonyára már felkészült az őt érő fájdalomra, általam.

- Debby! – lelkendezett Niall. A fiúk egymás után jöttek be a szobába.

- Sziasztok. – integetett nekünk Deb. Vidám volt, pedig tudtam, hogy nagyon fáj mindene.

- Hogy vagy? – kérdezte Harry.

- Őő, voltam már jobban is. – erőltetett magára egy mosolyt. Liam-el egy gyors, és rövid csókot váltottak, majd ismét ránk emelte pillantását.

- Te a TV-vel veszekedtél? – nevetett Louis. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy az agyrázkódás miatt van, de te eleve ilyennek teremtődtél.

- Azt mondták, hogy halál közeli állapotban vagyok. Miért hazudnak? – ha nem fájt volna a keze, biztos vagyok benne, hogy durcásan keresztbe pakolta volna őket.

- Ez a média, kicsim. Majd mi elmondjuk, hogy már jobban vagy. – mosolygott Liam. Kicsit elbambultam. Lehet nem a legjobbkor, de rájöttem, hogy Liam és Debby kapcsolata hibátlan. Ahogy egymásra néznek.. Liam szemében csodálat, és hatalmas szerelem. Debbyről ugyanezt el lehet mondani. Még soha nem láttam ilyen tökéletes, és ennyire összeillő párt, mint ők. Szerintem a jó isten is így akarta, hogy ők ketten együtt legyenek. Fogadni mernék, hogy ebből házasság lesz, és jó sok pici utód.

- Roxi, jól vagy? – lépett elém Zayn.

- Igen, jól. – simítottam végig az arcán.

- Elnézést, de ide nem jöhetnek be! – állt meg mögöttünk egy nővér.

- Csak látni akartuk, mivel nagyon aggódtunk érte. – fordult a nő felé Harry, majd kiskutya szemekkel kérlelte.

- Na jó, nem haragszom, de most fogja kapni a fájdalom csillapítót, és valószínűleg el fog aludni. – sétált Debby ágyához, majd elővett egy hatalmas tűt a háta mögül.

- Már elnézést, de azt akarja belém szúrni? – mutatott ép kezével a beteg, a hatalmas, már orbitálisan félelmetes tűre.

- Igen, vénásan adom be.

- Ilyeneket tehenekbe szoktak döfni, nem emberekbe. – akadt ki Debby, mi pedig nevetni kezdtünk, még a nővér is. – Úgy, nevessetek csak. Nem ti érzitek magatokat a vágóhídon. – förmedt ránk Deb, de ettől a kis beszólásától még jobban nevetni kezdtünk. – Inkább menjetek ki. Egyedül akarok szenvedni ezzel az.. – ránézett a tűre, gondolom, a megfelelő szót kereste. – állattal. – Liam odasétált hozzá, nyomott egy puszit a szájára, majd mindannyian kisétáltunk. Ahogy hallottuk, Debby még egy picit kérdezősködött, hogy mennyire fog fájni a szuri, és mennyire veszélyes, de aztán elhallgatott.